A „mozgalmas” reggeli után eldöntöttük, hogy mostantól semmire nem készülünk és semmin sem lepődünk meg, csak megpróbáljuk élvezni a nyaralásunkat. Zárszóként megérkezett személyi sofőrünk is, Anikó emlékei szerint Mr. Rahul, aki az idegenvezető irányítása alatt betessékelt minket az autónkba és indult az első napi program, Delhi városnézés. Rahul bácsi egy 50 év körüli, szikh vallású ember, aki ebből kifolyólag hosszú fehér szakállt és örökké turbánt visel. Amolyan nagypapaként viseltetik irántunk és jókat derül a hátsó ülésen felharsanó kacagásoktól. Idegenvezetőnk Mr. „Képtelenvagyokmegjegyeznianevét” egy 30 év körüli srác, akit nagyon jó humorérzékkel és rendkívüli „szómenéssel” ajándékozott meg a Jóisten, vagy Ganésa vagy nem tudom melyik reinkarnációja, és nagyon jól kijön az európai emberekkel. Nem lepődik meg semmilyen bugyuta kérdésen és teljesen jól kezeli a kulturális különbségekből eredő viselkedésbeli eltéréseket. Nagyon élvezetes városnézést köszönhetünk neki, rengeteg nevetéssel. :) (Meg is beszéltük, hogy a nyaralás végén az értékelő papíron csillagos ötöst adunk majd neki!) Az egész napos városi jövés-menésben lassan kezdtünk hozzá szokni a nappali 38 fokos klímához, a nyelvi kavalkádhoz, a szagokhoz, a közlekedési káoszhoz, amiben van valami megdöbbentő rendszer, ugyanis egyetlen baleset sincs, és a folyamatos dudáláshoz. Mivel egy percig sem voltunk egyedül, így biztonságérzetünk teljes nyugalmával gyönyörködtünk a szebbnél szebb helyekben. Rengeteg csodálatos templomot, parkot és mecsetet láttunk (képek hamarosan a facebookon), de a nap fénypontja az az étterem volt, ahová ebédre betérve olasz tésztákat találtunk az étlapon! Végre nagyon jól laktunk! :) Italban ennyire nem voltak felkészültek, ugyanis amikor Betti kért egy Mojitot, a pincér kétszer visszajött leegyeztetni, hogy Modzsitóra gondolt-e, majd harmadszorra is visszatérve félve tette fel a kérdést, hogy ez egy koktél-e? Próbáltunk nem hangosan röhögni… :)

A 11 órás városnézésből visszatérve, egy hideg zuhany után már sokkal szebbnek láttuk a világot. Delhi megmutatta gyönyörű, napfényes arcát is, tele mosolygós és segítőkész emberekkel, akik lelkesen mesélnek országukról, amit egyébként elvakultan imádnak. Ezt a feelinget azonban nem tudnánk itt szavakkal átadni, inkább nézzétek meg a fényképeket.

Csodák csodájára már a vacsora is sokkal gördülékenyebben ment, és csupa finomságot találtunk, ráadásul magunktól és zökkenő mentesen! Habár még mindig fogalmunk sincs róla, hogy mit eszünk. Meghívóink naponta telefonálnak, hogy ellássanak minket felebaráti, aggódó jótanácsokkal, amit többé-kevésbe megfogadva, eddig sikeresen elkerültünk minden betegséget és „futós” helyzetet. Habár még csak 2 napja vagyunk itt.

Halálosan fáradtan, teljesen kimerülve, egész napos „szaunázás” után úgy feküdtünk le aludni, hogy alig várjuk már, hogy holnap induljunk Agrába, ahol végre megnézhetjük a Taj Mahalt. Így Rahul bácsi dudálása közepette, akiről a nap végére kiderült, hogy Mohannak hívják (Anikó névmemóriája már megint brillírozott), holnap tovautazunk a nagy Indiába…