A következő reggel sem indult eseménytelenül. Anikó a reggeli befejeztével mosolygósan indult el csomagolni, ám váratlanul beléhasított a felismerés, hogy a liftben lefelé jövet még volt valami a kezében, ami most hiányérzetnek ad okot. Nagy gondolkozás közepette kiderült, hogy mindenttudó, családdal kapcsolatot tartó, hú de okos telefonjáról van szó, minek elvesztése azonnali pánikra adott okot. Szerencsére néhány kétségbeesett kérdés után a telefon megkerült a szálloda duty managerénél, aki éppen próbált felhívni rajta valakit, hogy minél hamarabb kiderítse kié ez a hottentotta nyelven kommunikáló csoda. Mint utóbb kiderült a hívott fél Ankur volt, aki e szerencsétlen helyzet hívását azzal vívta ki, hogy a névlistában övé volt az első, indiai managerünk számára ismerős név. Pár órával később, amikor Ankur álmos hangon érdeklődött, hogy miért zargattuk hajnalok-hajnalán (kb. 9-kor :)), hitetlenkedve hallgatta a sztorit, és ismét elkönyvelte magában, hogy velünk örökké történik valami.
A nagy izgalmak után csigalassúsággal sikerült kicsekkolnunk, mivel senki sem tudta, mennyit kell fizetnünk azért a rengeteg nemzetközi hívásért, amit érkezésünk éjszakáján a telefon vonaláról bonyolítottunk. Itt szeretnénk megemlíteni, hogy időközben boldog tulajdonosaivá váltunk már egy indiai telefonkártyának is, minek megvétele ismét sokkoló hatást gyakorolt ránk. Anikó – delhii „szómenésben” szenvedő idegenvezetőnket bizalmába fogadva – segítséget kért egy telefon üzlet felkeresésével kapcsolatban. A vezető készségesen állt rendelkezésünkre, és elindultunk a fotocellás ajtajú, légkondicionált, kényelmes karosszékekkel telerakott Airtel márkabolt irányába. Amikor megálltunk az utca szélén két kupac szemét és egy kecskének álcázott állat között, hogy kiválasszuk a számunkra megfelelő telefonszámot abból a kupac SIM-kártya csomagból, amit egy koszos bódéból a kezünkbe nyomtak, Anikón olyan döbbenet lett úrrá, hogy még magyarul sem bírt mást mondani, mint hogy „Viccel ugye?” A helyzetet ismét Betti híres lelki nyugalma oldotta meg, aki kikapott egy csomagot a kupacból, és közölte, ezt kérjük. Meg is történ a vásárlás, és lefagyott Anikót – immár egy boldog indiai telefonszám tulajdonosaként – mindenki a kocsi felé kezdte tuszkolni. Később – a döbbenetből felengedve – már mindenki ujjongva örült az új kommunikációs csatornának! :)
De vissza a kicsekkoláshoz, amit villámgyors 10 perc alatt elintéztünk + a mobil keresése. Mindezek eredményeként alig 20 perces késéssel léptünk ki a szálloda elé, hogy útját vegye a nagy kaland Agrába, ahol is Rahul bácsi, aki Mohan azonnal a nyakunkba ugrott, és elmagyarázta, hogy nem illik ennyit késni. Ennyit a híres indiai pontatlanságról! Így hát Anikó a mobil visszaszerzésétől boldogan, Betti a láztól némileg kábultan (ja, mert az elfelejtettük még mondani, hogy indulás óta beteg), Rahul bácsi pedig dühtől izzó fejjel indult útnak Agrába. Az út egy darabig indiai rádió hallgatásával, eseménytelenül telt, amíg el nem értük az első falvakat, amik az utunkba estek. Igazából sokat gondolkodtunk rajta, hogy minden leírjunk-e, amivel szembesültünk, de mivel ez az utazásunkat bemutató blog, úgy döntöttünk, hogy ennek is helyet kell adnunk. Az 5 órás út alatt olyan nyomorral találkoztunk, amelyet szerintünk európai ember, aki nem járt még ilyen helyen, elképzelni sem bír. Sokat láttunk már ilyesmit a TV-ben, különböző ismeretterjesztő csatornákon, de élőben szembesülni a csatorna parton, szemétből felállított sátrakban lakó emberek látványával, akik az utca menti fákat nemcsak fürdőszobának, de WC-nek is használják; a tehén oldalához bújt, sárban fekvő alig 2 éves gyermekkel, az utcai pocsolyában tisztálkodó és ruhát öblögető asszonyokkal, elborzasztó látvány volt. Megdöbbenve néztük azt az embertömeget, akik ebben a környezetben, koszos ruháikban tucatjával hömpölyögtek az út mentén, és arról beszélgettünk, hogy még akkor sem szállnánk ki most ebből a lezárt autóból, ha az életünk múlna rajta! Anikó „pisilhetnékje” is nagyon gyorsan elmúlt, és villámgyorsan letett a korábban alaposan megtervezett „félúton megállunk egy benzinkútnál egy mosdó és egy kávé kedvéért” hadműveletről. Rahul bácsi ezt alátámasztva, nyomta a gázt keményen. Lelkileg teljesen megviselve az úton látott borzalmas dolgoktól, a piros lámpáknál autóra tapadó, kéregető, éhes gyerekek látványától végre megérkeztünk Agrába, és alig vártuk már, hogy szállodai szobánkba bevonulva felfrissítsük magunkat a délutáni túra előtt és egy kicsit visszamenekülhessünk a civilizációba. Mivel azonban az idő már késő délutánra járt, idegenvezetőnk úgy döntött, hogy nem a szállodába megyünk, hanem azonnal megkezdjük az adott napra kiírt programot, így elcsigázva, hulla fáradtan, meglehetősen zaklatott állapotban, szemerkélő esőben beléptük a Taj Mahal kapuján. Az itt hullámzó embertömeg (meglehetős ember szaggal) ismét sokkolóan ért minket, ráadásul Betti láza ismét felszökőben volt az egész napos légkondis autóúttól. Állva a Taj Mahal előtt úgy éreztük, itt a vég. De aztán ráébredtünk, hogy a világ hét csodájának egyikével nézünk farkasszemet, így összeszedtük minden maradék erőnket és nekivágtunk felfedezni a világ indiai csodáját. Fantasztikus dolgokat láttunk, habár a fáradtságtól már alig értettünk valamit az angol történelmi bemutatásból, amit egy idő után fel is adtunk és saját szórakoztatásunkra nézelődve és fotózkodva, rendkívül vidáman jártuk körbe a Taj Mahalt (képek a facebookon).
A közel 2 órás túra végén, az izzadságtól vagy a szemerkélő esőtől kissé átázva, véleményünk szerint közel 100%-os páratartalomban és 36 fokban elindultunk vissza a szállodába, hogy végre fürdőszobát, kellemes hőmérsékletet, ágyat és kaját lássunk. Jaj nagyon jó volt megérkezni! Agrában a szállodánk nem volt annyira igényes, mint Delhiben, de a személyzet barátságos hozzáállása feledtette a kisebb hiányosságokat, és végre segítő szándékot kaptunk a vacsoránál az indiai konyha rejtelmeivel kapcsolatban is. :) Így agrai tartózkodásunk alatt már nem voltunk rászorulva a croisant-ra, és rájöttünk, hogy az indiaiak nagyon tudnak levest főzni! Olyan isteni zöldség leveseket és rizottókat kóstolhattunk meg, hogy alig bírtunk felmenni a szobánkba a jóllakottságtól. Az indiai konyha egyébként hihetetlenül gazdag zöldségekben, és azok elkészítési módozatában, így nagyon finom és változatos ételekkel találkoztunk.
A kiadós vacsora végeztével szobánkba felérve próbáltunk kapcsolatba lépni otthon hagyott aggódó szüleinkkel, vajmi kevés sikerrel a rossz internet kapcsolat miatt. Úgy döntöttünk majd holnap a városból megpróbálunk velük beszélni, majd azonnal álomba zuhantunk a megpróbáltatások hatására, hogy másnap nyakunkba vegyük Agrát és megismerjük India még egy szegletét.
