India Tűsarkakon

Sajnos a másfél napos rápihenés sem volt elegendő ahhoz a megafárasztó úthoz, ami hazafelé várt ránk. Indulásunk délelőttjén rendkívüli bátorságot tanúsítva, egyedül el mertünk menni az utca végén található megszokott kis kávézónkba, ahol már mosolyogva köszöntöttek minket. A kávézó apró teraszán ücsörögve két – relatív erősnek mondható – kávé és atomfűszeres indiai csibeburger mellett arról beszélgettünk, hogy mennyire nincs kedvünk hazatérni ma éjjel Európába. Nemhogy megszoktuk, de ezalatt a 17 nap alatt szívünkbe zártuk ezt az országot, ahonnan meg akartunk szökni az első pár napban. Sokat hallottunk már arról, hogy ez az ország különleges, de addig el sem tudja képzelni az ember az itt megtapasztalt élményeket és érzéseket, amíg nem kerekedik fel, és jön el erre „bolygóra”. Aki az olvasók közül járt már Indiában és szerette ezt az országot, az pontosan érteni fogja, miért éreztük azt a kávézóban ülve, hogy mi itt, Európában hihetetlenül gazdagok, de egyúttal mérhetetlenül szegények vagyunk. A többieknek megpróbálhatnánk elmagyarázni azokat a kimondatlan szabályokat, amiket ezek az emberek csendesen, mértéktartóan, mosolyogva követnek a mindennapjaikban, miközben sorsukba belenyugodva, az élettel megelégedve igyekeznek minél boldogabb és pozitívabb életet élni, de attól tartunk, ezt szavakkal nem sikerülne átadni. Csak azt tudjuk mondani, hogy akinek lehetősége van rá, ne hagyja ki ezt az élményt az életéből, hogy meglátogassa ezt az országot, ami néha koszos, néha gyönyörű, néha boldog, néha szomorú, de nyugodt és kiegyensúlyozott a maga módján, és egyfolytában mosolyog. :)

Szomorú szívvel kezdtük csomagolni bőröndjeinket. Nem a nyaralásunk vége miatt érzett csalódottság volt ez, inkább valami kábultság, hogy ennek az elvarázsolt, érzetekkel teli életnek hamarosan vége lesz. Könnyes szemekkel búcsúztunk reptéren barátainktól, akik legalább ilyen nehezen engedtek utunkra minket, ki tudja mennyire időre? Lehet, hogy hetekre, lehet, hogy évekre.

Miután a kötelező ellenőrzéseken sokadszorra átestünk, a duty free shopok között szótlanul, logó orral húztuk magunk után közel 70 kg-nyi motyónkat, aminek fele természetesen teljesen feleslegesnek bizonyult ittlétünk alatt. :) Hangulatunkhoz alkalmazkodva – rövid időn belül negyedik - repülésünk sem volt zökkenőmentes. A majdnem teltházas gép tömegében lökdösődve, késéssel szálltunk fel India földjéről, és semmi másra nem volt szükségünk, mint egy hatalmas doboz papír zsebkendőre, ami kb. a Fekete-tengerig tartott ki. Mivel nem volt képünk eltrombitálni a gépen található összes szalvétát és WC papírt, így Európa fölé érve lassan kezdtünk megnyugodni. :) A alvásmentes, 9 órás repülés, a menet közbeni légörvények és az ismeretlen okokból történő villámgyors landolás okozta fejzúgás és fülfájdalom következtében, teljesen elcsigázva léptünk újra Európa földjére. A reptéren 20 perces aktív keresgélés és telefonálgatás után végre ránk találtak Anikó szülei, akik rettenetesen boldogok voltak, hogy újra látják bátor vándormadaraikat. Hát, mi inkább éreztük magunkat szárnyaszegett fecskéknek abban a pillanatban. A Magyarország felé tartó hosszú úton egyetlen dolgot beszéltünk csak meg néhány mondatban, azt hogy milyen furcsa érzés itthon lenni, és hogy alig várjuk már, hogy visszatérve még jobban megismerhessük ezt az országot.

Az elmúlt 2 napban visszaszoktunk itthoni életünkbe, és életjelet adtunk barátaink és távolabbi családtagjaink számára is. Mindenki halálosan boldog volt, hogy túléltük ezt a kalandot, de mi már újabb „merényleten” gondolkozunk… Hiszen voltak barátaink, akikkel kiküldetésük miatt nem találkozhattunk Indiában, és nagyon hiányoltuk őket; és új barátokat is szereztünk, akik egyre kíváncsiabbak arra a Mumbai méretű kis országra Európa szívében, ahonnan e két „őrült tyúk” érkezett. Így biztosak vagyunk benne, hogy némi pihenő után, újra kopogni kezdenek a tűsarkak, de hogy a világ mely részén, azt egyenlőre még sűrű homály fedi. :D

Ket nap internetmentes idoszak utan vegre ujra online vagyunk. A laptop hianyunkra szuletett megoldasnak Ankur apukajat kiveve mindenki orult, ugyanis szegeny papa laptopjaval garazdalkodunk ujra a vilaghalon. :)

De visszaterve az "elvesztegetett" napokhoz. Hat ezeket valoban csak online sikerult elvesztegetni, ugyanis amiota megerkeztunk Mumbai porog velunk az elet! De mi mast varhatna az ember egy magyarorszagnyi meretu vilagvarostol, ahol raadasul baratok is elnek! :D

A szombati faraszto "ismerd meg Mumbait" nap utan, szerencsere a vasarnapi program torlodott, mivel a program akkora kesesben volt, hogy nem ertuk volna el a hajot az Elefant-szigetekre. Igy miutan a ringatozos napot attettek keddre, kaptunk egy szabadnapot. Na tobb sem kellett baratainknak! Bepakolva minket Zubin kocsijaba, folytatodott az elozo napi hahotazos kortura. A varosba erve egy isteni ebed utan - amit sikerult elfogyasztanunk egy zajos, egyetemistakkal zsufolt gyorsetkezdeben - bevetettuk magunkat a belvaros egyik bazarjaba. Amig Betti a tomegiszonyat probalta lekuzdeni Zubin es Pankaj tamogatasaval, addig Aniko kacagva tanulta az alkudozas muveszetet Ankurtol es ismet gazdagabb lett nehany szuvenirrel es cipovel. :) Miutan meghivoink meguntak a vegelathatatlan ciposorok es ruhatarak kavalkadjat (kb. 1 oraig birtak a bevasarlo turat!), ugy dontottek ezt muszaj lesz kipihenni, igy csapatostol visszaterve a szallodaba mind az oten bevetettuk magunkat a szobankba, ahol az indiai MTV hatterkiseretevel oriasi poenok es sztorizasok vettek kezdetuket! A vegen mar attol tartottunk, hogy a recepcio fel fog szolni, mert meg ott is hallani a nevetest. De szerencsere rendkivul belatoak voltak velunk, de lehet, hogy csak nem olvadtak fel abbol a dobbenetbol, amit a bevonulasunkkal okoztunk. Ebben a konzervativ hagyomanyokkal rendelkezo orszagban valoszinuleg nem jellemzo, hogy 2 lany 3 fiu tarsasagaban, felszabadultan nevetgelve vonul fel a szallodai szobajaba. Meg is beszeltuk, hogy barmit felvehetunk, barmelyik nemzeti nyelven folyekonyan beszelhetunk, viselhetunk barna kontaktlencset, feketere festett hajjal, agyonszolariumozva, rolunk akkor is messzirol le fog rini, hogy europaiak vagyunk. Ebben barataink melysegesen egyetertettek velunk. :)

A sziesztat megunva a sracok egy rendkivuli otlettel alltak elo. Ha kepesek vagyunk konzervativan feloltozkodni a magyar partiruhakhoz kepest, akkor elvisznek minket egy indiai diszkoba. Huhu!!! Egybol kiborultak a borondok, es oriasi divatshow vette kezdetet, persze ismet nagy rohogesek kozepette. Hat, abban biztosak vagyunk, hogy indiai fiaink nem surun tolthetik ket ilyen orult tyukkal a hetvegejuket. :D Kozel 1 oras keszulodes utan, amit a ferfinep mar kezdett nagyon unni, vegre indulasra keszen alltunk. Egeszen addig nem ertettuk a rohanas okat, amig ki nem derult, hogy este 9 mar igencsak parti idoszak Indiaban, mivel hajnali 1-nel tovabb ritkan maradnak ki. Teljesen ledobbentunk. Nalunk meg csak akkor kezdodik igazan az elet! De - mint oly sok mas dolgot - ezt is elfogadva, belevetettuk magunkat az indiai "ejszakaba". Nos, a diszko nekunk inkabb hatott egy 100 fos barnak, ahol van tancparkett is es alig lezeng ott 20 ember. Igaz, vasarnap leven, lehet, hogy nem a legnagyobb partiforgatagot kaptuk el. Mindenesetre a zene europai, a rum isteni, hely pedig (a tomeg hianyaban) volt boven, igy mi aztan nyakunkba kapva a "csadorunkat" (a fiuk altal megszavazott ruhak inkabb ehhez hasonlitottak a mi partyruha olvasatunkban) felszabadult bulizasba kezdtunk. Az elso meglepetes utan meghivoink nevetve csatlakoztak hozzank, nem kis meglepetest okozva ezzel a helyen dolgozo alkalmazottaknak es uldogelo embereknek. Vicces buli volt ez szamunkra, de nagyon elveztuk. :) Isten tudja mikor kerultunk agyba, de biztos nem lehetett tul keso, mert masnap 10-kor mar frissen pattantunk ki az agybol, hogy folytatodjon a nagy kaland.

A gyors reggeli utan Ankur jelent meg mosolyogva a szalloda recepciojan, hogy kulonleges meglepetest tartogat szamunkra. Igy hat megint taxiba ultunk, hogy megnezzuk a Capgemini mumbai irodajanak epuletet es Mumbai uzleti negyedeben megbuvo iszlam mecsetet es hindu templomot. Az igazi meglepetes azonban a visszaut volt, ahol - legnagyobb dobbenetunkre - varatlanul egy vasutallomason talaltuk magunkat. Eljott az ideje hogy kiprobaljuk az indiai tomegkozlekedest. :) Mar egyaltalan nem voltunk megijedve. Teljesen hozzaszoktunk az itteni kozlekedeshez, emberekhez, szagokhoz es latvanyokhoz,es ugy tunt, Mumbaiban az emberek is teljesen hozzank szoktak. Mivel ez egy rendkivul vegyes nacioju vilagvaros, nem jelentunk akkor kuriozumot az europai kinezetunkkel, mint pl. Agraban vagy Bangaloreben. Igy hat nagy izgalommal vartunk eletunk elso indiai vonatjara. Egeszen addig, amig meg nem erkezett, es az ajtoban logo emberektol csak sejteni lehetett a vonat korvonalat!!! Ankur jelezte, hogy a nok szamara kulon kocsi van fenn tartva, ahol kenyelmesen le tudunk ulni, de mi a vilag minden kincseert sem maradtunk volna magunkra egy indiai vagonban, igy hat baratunkat kovetve es minden batorsagunkat osszeszedve beszalltunk a ferfi szekcioba. Miutan "attortuk magunkat" (mindenki azonnal utat engedett nekunk) a vonatajtoban logo tomegen, ismet a meglepetes erzese kovetkezett. A lerobbant vagonban nemcsak hogy meg ulohely is volt, de tele volt oltonyos emberekkel, akik az irodai munkabol hazafele tartottak eppen. Ankur elmagyarazta, hogy az elso osztalyra vettunk jegyet, ahol csak tehetosebb emberek utaznak, es ezek a ferfiak mindannyian hasonlo munkakorben dolgoznak, mint ok, csak a varos hihetetlen forgalmi dugoi miatt hasznaljak a tomegkozlekedest. A lepukkant vonatban zotykolodve, Aniko azon kezdett el gondolkozni, hogy miert lognak az emberek a vonatajtoban, amikor nincs is akkor zsufoltsag az elso osztalyon? Talan megszokasbol, vaganysagbol, vagy csak egyszeruen nezelodni akarnak... de ugy tunt, ez a kerdes orok titok marad. A vagonban szetnezve azonban felfedezni velt meg egy titkot. Ha ez az elso osztaly, akkor jobb, ha orok homaly fedi a masod- es harmadosztalyos jegyek kinalta korulmenyeket.

A fel oras vonatut vegen ujabb meglepetes kovetkezett. Az erkezesi allomason nemi alkudozas utan, villamgyorsan beugrottunk eletunk elso riksajaba, aminek kuldetese az volt, hogy visszaropitsen minket a szallodankba. Hat be kell vallani, ez a ropitestol eleg messze allt. Ket emelkedon is olyan erolkodve ment fel szegeny jargany, hogy szerintunk a forgalomban mogottunk levo auto tolta fel vegul a szerencsetlent a dombtetore. :) Ezen a kozlekedesi moralon meg mindig nem sikerult tul jutnunk. De nagyon elvezzuk.

Szallodankba visszaerve hulla faradtan elmentunk vacsorazni, ahol megbeszeltuk, hogy mennyire buszkek vagyunk magunkra, hogy sikeresen megkuzdottunk a feladattal, miszerint ugy kozlekedtunk ebben a hatalmas varosban, mint egy indiai. De be kellett latnunk, hogy legalabb fel evre lenne szuksegunk, ha nem tobbre, hogy ezt az egesz kaoszt rendszerkent atlassuk es egyedul is hasznalni tudjuk. A vacsora utan Aniko ugy dontott, az elmult idoszakban tanusitott batorsagaert megajandekozza magat, es elindult felfedezni a szalloda masszazs reszleget. A szalonba belepve, azonnal 3 indiai no (vegre nem ferfi!) vette ra magat, hogy bemutassak neki a legujabb ellazito es szepito szolgaltatasokat. Aniko boldogtalanul vette tudomasul, hogy e rengeteg fiatalito es szepito tavol-keleti szolgaltatas elvezesehez minimum plusz 1 havi fizetes vagy egy corporate ferj hitelkartyaja lenne szukseges. Igy csak egy gozfurdos, olajos masszazs mellett dontott. Nem is Indiaban lennenk, ha nem kovetkezett volna a kovetkezo meglepetes! A recepcios holgy kedvesen megkerdezte, hogy Aniko ferfi vagy noi masszort ker-e? Ez a kerdes Magyarorszagon sem meglepo, na de a folyomanya! Aniko udvarias visszakerdezesere, hogy mi a kulonbseg a ketto kozott (talan meg jo is, hogy megkerdezte!) az a zarkozott valasz erkezett, hogy a noi masszor 1000 rupiaba, a ferfi masszor 2 000 rupiaba kerul. No, ennel sem kellett tobb, Anikoban egybol felebredt a kisordog, valyon mi a feneert kerul duplajaba a ferfi masszor?!!! :D A szalonban korbenezve azonban egy pillanatra elgondolkodott. Nyakig ruhaban, felekszerezve, idosebb nok szepultek, hogy elnyerjek ferjuk tetszeset, a fodrasz lany elotte allva lelkesen mutogatta eskuvoi hennajanak probapeldanyat, es hindenglishul probalta elmagyarazni, hogy nemsokara lesz az eskuvoje (alig 20 eves) es mennyire orul, hogy a szulei egy rendes ferfit talaltak neki. A maradek, szotlanul alldogalo holgy pedig visszafogottan mosolyogva, kivancsian meregette a sporttrikoban aldogalo idegent. Aniko valami kulonleges erotol hajtva, kedvesen visszafordulva a zavarban levo recepcioshoz kozolte, hogy tokeletes lesz a noi masszor is. :) Az isteni, ellazulos masfel ora alatt meg mindig azon gondolkozott, hogy vajon mivel nyujtott volna tobb szolgaltatast egy ferfi masszor, es vajon nem kellett-e volna megis kiprobalni, valamint hogy nem is lenne olyan nagy hatrany egy mosolygos, minden szepeszeti szamlat allo ferj, megha az imadott szabadsag korlatozasat jelentene is. :D A nagy gondolkozasnak a gozfurdo vetett veget, ahol osszefutott egy keralai lannyal (Del-India), aki Londoban tanult es tanitonokent dolgozik Mumbaiban. A vidam, nocis ismerkedes a szepsegszalonban nevjegykartya cserevel es egy keralai meghivassal vegzodott, es Aniko fejeben mar meg is jelentek azok az indiai varosok, amiket nem volt alkalma megtekinteni a jelenlegi uton. Szegeny Aniko apukaja, van ra esely, hogy nem ez lesz az utolso indiai ut, amit vegig kell majd izgulnia. :) A lazito kura vegen Anikor ugy dontott, minden jo ugy, ahogy van es vidaman indult vissza a szobaba, ahol Betti csinosba oltozve, kisse feszulten varva kozolte, hogy a fiuk 20 perce varnak rank a recepcion, mert ujabb meglepetessel keszultek. Aniko azonnal megnyugtatta utitarsat, hogy nem az o hibaja, hogy a gozkabinban nincs telefon, es onmagat meghazudtolva a sport trikora felkapott boleroval, meg vizes hajjal 15 masodperc alatt elkeszult, hogy energiaval teletoltve kirobbanjon a szobabol, majdnem elgazolva a houskeepinges munkatarsat. :D

Az ujabb meglepetes egy mozi es egy vadonatuj Bolywood film volt. A mozi fele riksan "szaguldva" Aniko ismet elkonyvelte magaban, hogy ebben az orszagban milyen egyszeruen es spontan tortennek a dolgok. Mikozben a riksa tempoja megszaritotta es befesulte a hajat (ez meg a Taft hajlakknak is szegyenere valna! :D) , nem gyozott gyonyorkodni az elsuhano tengerparton, uvegtornyok kozott elobukkano naplementeben. Bettihez fordulva, az alapszabalyt megszegve (senki sem beszel az anyanyelven, ha egyutt vagyunk) 20 percben meg is vitattak az eddigi torteneseket, miszerint mindegy milyen messze van, mindegy mennyire mas kultura, midegy milyen koszos, imadjuk ezt az orszagot! :) Szegeny meghivoinknak nem forditottuk le ezt a "megvilagosodast", mert ugy erezzuk, ki kell heverniuk meg a Barbiek latogatasat, mielott kozoljuk veluk, hogy tervezzuk meg visszateresunket a jovoben. :)

A mozi egy indiai West End City legfelso emeleten volt, ahol mi azonnal nagyon otthon ereztuk magunkat. A sracok jokat derultek rajta, hogy milyen rutinosan mozgunk egy ekkora bevasarlokozpontban. :D A moziban az ulesek olyan kenyelmes hintaszekek voltak, hogy Bettit hamarosan el is nyomta az alom a rengeteg elmeny hatasara. Aniko - habar eloszor semmit sem ertett - Ankur forditasaban rendkivul elvezte a mozit, aminek egyebkent is vidam, es ertheto tortenete volt. Ezuton uzeni a "Zord English Ticsornek", hogy ez utan a nyelvi sokk utan, hogy hindi mozit kellett ertelmezni egy indiai angol forditasaban, nyugodtan atugorhatjak a kovetkezo nyelvkonyvet az angol orakon. :D A mozi vegevel mar igencsak ejfel utan jart az ido, es tejesen egyetertettunk abban, hogy ez a tortenes egy kicsit tul sok volt mara nekunk, igy nem kellett altatni minket. Elalvas elott, meg ket mondatban megbeszeltuk, hogy nagyon faraszto dolog lehet indiaikent elni. :)
 

Kedden reggel ugy ebredtunk fel, mint akiket megvertek az ejjel. :) De iparkodni kellett, mert indult a hajo az Elefant-szigetekre. Ankur - fonoketol plusz egy szabadnapot kikonyorogve - ismet velunk tartott. A hajo ut inkabb volt erdekes, mint gyonyoru. Mumbai kereskedelmi kikotojen atlavirozva olyan hatalmas tengerjaro hajok mellett mentunk el, ami szerintunk meg Europabol is lathato! A rengeteg daru es kontiner varos mogul kiemelkedo uvegtornyaival Mumbai inkabb hasonlitott az amerikai metropoliszokra, mintsem egy indiai varosra. Fejlodese hatalmas lepteku volt az elmult 15 evben, es szemmel lathato, hogy ez a folyamat meg ma is tart. Ankurral pont arrol beszelgettunk, hogy meg 10 ev, es Mumbai teljesen olyanna valik, mint New York. Ennek az indiaiak orulnek is, meg nem is. Orulnek, mert a penzugyi fovarosuk erosodesevel a gazdasagi helyzetuk is erosodik, de feltik es sajnaljak a regi epuleteket, es az ott elo embereket, akiknek nem lesz konnyu az alkalmazkodas ehhez az uj helyzethez. De Mumbai olyan erovel fejlodik, hogy minden szabad teruletet kovetel maganak, amibol adodoan az ingatlanarak is a csillagos eget verik! Mar Bangaloreban is meg voltunk dobbenve, hogy egy belvarosi lakas 30 millio forintba kerul atszamolva, de az szemmel lathatoan a leggazdagabb kornyeke volt a varosnak. De hogy Mumbaiban egy ugyanilyen kornyeken levo 2-3 szobas lakas kozel 200 millio forintba keruljon, ez teljesen hihetetlen volt szamunkra! Mint ahogy az is, hogy a tengerparton allo vadonatuj uvegpalotakban a legkisebb iroda berleti dija (1 helyseg + 1 teakonyha + 1 mosdo) havonta hozzavetolegesen 4 millio forint. Ha valaki nem venni akar lakast, hanem berelni, az mar baratsagosabb mereteket olt, ez kb. hasonlo, mint nalunk. A gazdasagi sokkon tullepve, 2 oras hajozas utan megerkeztunk az Elefant-szigetekre, ahol a hindu vallas osi barlangtemplomai talalhatoak. Mivel mar nagyon batrak vagyunk az indiai konyhaval (persze csak a megfelelo felugyelett alatt), kisirtuk, hogy had kostoljuk meg a molon sutott kukoricat. Mivel senki sem tekintette az egeszsegunkre veszelyesnek, mint ket ovodas, kukoricaval boldogabban folytattuk utunkat a barlangok fele. A nagy oromben nem is tulajdonitottunk tul nagy jelentoseget Ankur sokatmondo vigyoranak, minek jelentesere azonnal rajottunk, amint beertunk az osi fakkal ovezett, barlanghoz vezeto lepcsosorra, ahol a semmibol varatlanul 2 majom rontott rank, csemegenket kovetelve. A remulettol sikongatva ugraltunk jobbra balra, es probaltuk kicselezni a tamadast, mikozben a korulottunk levo emberek hangosan nevettek a szituacio lattan. A kuzdelem a majmok gyozelmevel vegzodott, mi pedig a kukorincankkal szegenyebben, a veresegtol megszengyenulten, logo orral ballagtunk tovabb a barlangok fele. A barlangok megtekintese utan, ahol mellesleg ismet egy halom fotot keszitettunk, futva ertuk el a hajot Mumbaiba, mert termeszetesen minden egyes sarokba be kellett kukucskalnunk, hatha valami kincsre lelunk. A hajon aztan oly mertekben tort rank a faradtsag, igy mindenkivel kozoltuk, holnap nem vagyunk elerhetoek, mert most mar muszaj 1 teljes napot pihenessel toltenunk, mielott nekiindulunk a 10 oras repuloutnak, haza Europaba. Igy a mai napot vegre nyugalomban tolthetjuk, azt kiveve, hogy Sandeep nevu houskeeping emberunk - akit Aniko majdnem elgazolt minap - orankent becsenget a szobaba valami miatt, amit mar kezdunk nagyon unni. Igazabol azt nem ertjuk, eddig miert nem tettuk ki a ne zavarjanak tablat. :) Na ezt most be is potoljuk es utana alszunk meg egyet. :)

Reggel a tervezetthez kepest majdnem masfel oraval kesobb indult a varosnezes. Most kivetelesen mi voltunk, akik elkeszulve toporogtak. :) Igy hat a napot a szallodank melletti isteni kavezoban inditottuk barataink tarsasagaban, akik egesz nap velunk maradtak. J Mumbai, ez a hatalmas metropolis, teljesen elvarazsolt minket! A rengeteg tukoruveg felhokarcolo kozott megbuvo regi epuletek erdekes es nagyon sajatos bajt ad ennek a varosnak. Az indiarol oly elhiresult velemenyt, miszerint ebben az orszagban tokeletesen megfer es osszeolvad egymassal a mult kulturaja es a jovo modern vilaga, ebben a varosban ereztuk a legjobban. Fantasztikus helyeken jartunk! Sajnos kepeket mar csak otthonrol tudunk feltolteni Nektek, mert Ankur ceges laptopja letilt minden nemu feltoltest, es nem akarjuk megkerni, hogy torje fel a sajat rendszeret, mert igy is mar annyit segitett nekunk. De jartunk Mumbai kikotojenek hatalmas kapujanal, a tengerpart uzleti es nyaralo vonalan, egy csomo templomban es egy hagyomanyos indiai mosodaban is. Lehet utobbit nem kellett volna – mint helyi kulonleges latvanyossagot – megtekinteni, mert azonnal sokkott kaptunk a gondolattol, hogy nehany nappal ezelott mosatasra adtuk nehany ruhankat  szallodankban. Igaz, mindent szep tisztan vissza kaptunk, de a “mosodat” megtekintve, ami a tengerparton allo nehany bodebol,  es korutnyi hosszan kiteregetett, szelben logobo ruhakbol allt, utolag megsem tunt olyan jo gondolatnak a mosatas otlete. Ugyanakkor hihetetlen, hogy ebben az orszagban mennyire egyszeruen mukodnek dolgok! J

A “tisztito-tura” utan Mumbai nyuzsgo belvarosaban elfogyasztottuk az ebedunket, hogy megujjult erovel vessuk bele magunkat a belvarosi bazar forgatagaba. Mivel baratainknak meg Anikonal is jobban megy az indiai alkudozas muveszete, fillerekert vasaroltunk a Mumbai bazarban. Jaj, nagyon elveztuk! J A szallodaba visszaerve nemi piheno utan barataink ismet megjelentek, itteni barataik tarsasagaban. A rengeteg ismeretlen nev aradatban elveszve, egyre jobban kezdtunk feloldodni, es par ora mulva meglepodve vettuk tudomasul, hogy szallodank barjaban ulve teljes erteku tagjanak tekint minket egy indiai barati tarsasag. Azert ehhez sokban hozzajarult a magyar tradicionalis nedu is, ami az uj baratsagok megrendithetetlen alapjaul szolgalt. J Joval ejfel utan a nevetestol es a palinkatol fajo hassal tertunk nyugovora, hogy masnap kipihenten indulhassunk a kovetkezo turara. Hat nem biztos, hogy ez most sikerulni fog… :D

Sajnos a laptopunkat holnap vissza kell adnunk, igy nem tudjuk, mikor tudjuk megosztani a tovabbi elmenyeket, de meg fogjuk talalni modjat, ez biztos. :)

Reggel kisse faradtan ebredve, megkezdtuk a kicsekkolast bangalorei szallodankbol. Mivel az itt toltott 3 nap alatt az etterem teljes szemelyzetevel sikeresen osszebaratkoztunk, utazasunk napjan, gratiszba kaptuk az ebedet. Bucsuzoul meg a szalloda igazgatojaval is sikerult osszefutnunk, aki amint megtudta, hogy mi is szallodaiparban dolgozunk, asztalunknal kenyelmesen helyet foglalva, azonnal szakmazos tarsalgasba fogott velunk. Az 1 oras beszelgetes vegeredmenyekent gazdagabb lettunk 1-1 GM nevjegykartyaval, egy szallodai VIP tagsaggal es majdnem 1 orat varakoztattuk az elore megrendelt taxinkat. Vegul fajo szivvel bucsut vettunk Bangalore-tol, hogy verge talalkozzunk reg nem latott baratainkkal.

A mai nap ismét nagyon korán kezdődött. Ugyanis bejelentkezett az utazási iroda helyi referense reggel 8-ra, és értékelést kellett adnunk az első hét szállodáiról, és látnivalóiról. Legnagyobb bosszúságunkra ember fél 9 után néhány perccel kényelmesen sétált be a szálloda lobbyjába, annyit nem mondva, hogy bocs. Már megint tovább aludhattunk volna majdnem 1 órával. Most aztán már nem igazodunk ki az indiai késéseken. Ha mi késünk, letolnak minket a lábunkról, de ha ők, az természetes. :) No de mindegy, végül is szabadságon vagyunk, hova rohanjunk? :) Néhány előző napról elmaradt palota megtekintése után elindultunk vissza Delhibe. A 6 órás út az egyre melegebb időben még a légkondis autóban is fárasztó volt. Jó volt végre megérkezni a szállodába, ami tökéletesen bizonyult végre (ingyenes wifi, gyönyörű, tiszta szoba, kedves személyzet) egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a zuhanyzóban nem működik a zuhanyfej és a folyó csapból magunkra fröcskölt vízzel kell felfrissülnünk, valamint a wifi jel olyan gyenge, hogy alig bírják megtalálni és csatlakoztatni a telefonok és a laptop. Szóval ismét nem minden arany, ami fénylik. :) De nem dühöngtünk rajta túl sokat. Örültünk, hogy van meleg víz, tiszta és szép a szobánk és talán annyit powert nyerünk az interneten, hogy ezt a blogot feltöltsük. Hamarosan vacsora, majd gyorsan lepihenünk, mert holnap reggel 7-kor indulás a reptérre, hogy tovaszálljunk Bangalore-ba, ahol ezt a hetet töltjük. :)

Reggel 8-kor hulla fáradtan kászálódtunk ki a liftből, mivel egész éjszaka az ablakunk alatt zajló bulit hallgattuk. Szerencsére Betti tudott valamennyit pihenni, így már szinte makk egészségesen ébredt fel a kapott gyógyszerek hatására. Anikó meglehetősen „ne szólj hozzám” állapotban fogyasztotta el a reggelit, mivel az egész hetes megfeszített program után, igazán ráfért volna már egy kiadós alvás, amit sikeresen kiváltott Pussycat Dolls – Jai ho! című számának egész éjszakát betöltő változata. A városnézés kezdetével egy aranyos kisváros bontakozott ki előttünk. Igaz, hogy a már megszokott indiai kosz és tehenek innen sem hiányozhattak, de Jaipur kezdett már igazi városhoz hasonlítani. Rendezett épületeivel, gyönyörű műemlékeivel belopta magát a szívünkbe. Annak ellenére, hogy nem szerettük a szállodát, Jaipurt megkedveltük (pont fordítva, mint Agrában).

Mivel a rengeteg latnivalotol rettenetesen elfaradtunk, igy az elmenybeszamolot holnap olvashatjatok, de fontosnak tartottuk elmondani az otthoniak szamara, hogy Betti ma reggel mosolyogva ebredt, es azota is egyre jobban van. Ne aggodjatok, meggyogyulunk. :)

Reggel fél órával korábban keltünk, hogy legyen időnk lámpabúrát szerelni indulás előtt. Gyors készülődés után Anikó neki is látott a feladatnak, ám a legelső mozdulat hatására elment az áram az egész szobában és valószínűleg a szálloda adott szárnyában is… Pár perces szünet után Anikó vette a bátorságot, és mintha mi sem történt volna, felhívta a recepciót, hogy nincs áram a szobában. Válaszként előkerült egy egyenruhás, műszakos kollega, aki a szobába belépve a legelső villanykapcsolónak álcázott biztosítékot felnyomva fényt varázsolt. Hogy mi erre nem jöttünk rá! Már megint szőkék voltunk. Habár be kell vallani, az india elektronikai és internet csatlakozások tekintetében elég tanácstalanul állunk néha, és inkább segítséget hívjunk, mintsem tönkretegyük valamelyik felbecsülhetetlen értékű technikai eszközünket. Miután újra lőn világosság, Anikó úgy döntött, nem kísérletezik tovább és kicsekkoláskor kéztördelve, sajnálkozva mindent bevallott a recepción. Legnagyobb megdöbbenésre a recepció vezetője csak annyit kérdezett mosolyogva, hogy nem sértette-e meg a törött üveg Anikó kezét, majd megnyugodva vette tudomásul, hogy a kedves vendégnek semmi baja. A búra miatt ne aggódjunk, fogyóeszköz. Na ha ezt tudtuk volna, 1 órával többet aludhattunk volna éjjel, ha gondolkozunk a megoldáson! :) Ezek után hálás szívvel természetesen excellent besorolást adtunk a szállodának és „kokuszgolónak” a vendég kérdőíven, és bevágódva Rahul bácsi mögé az autónkba, aki még mindig Mohan, elindultunk az idegenvezetővel megnézni Agra maradék nevezetességeit.

Agra utolsó palotáját, ami egyszerűen meseszép volt, kb. 40 fokos melegben és ismét közel 100%-os páratartalomban csodálhattuk meg. Még az idegenvezető is szóvá tette, hogy ma különlegesen nagy meleg van. Időközben Betti korábbi megfázása erős köhögéssel is párosult, így Anikó villámgyorsan baráti, telefonos segítségkérés mellett döntött, és felhívta Ankur-t Mumbaiban, felsorolva a tűneteket és vázolva a problémát. Ankur pár perc türelmet kért, majd visszatelefonált csupa hasznos kérdéssel, miszerint Betti már otthon is beteg volt-e vagy itt lett-e az? Megcsípte-e valami? Ivott-e a csapvízből?, stb. Amikor mindenre egyértelmű „nem” volt a válasz, és kiderült, hogy Bettinek Európából hozott náthája van, mindenki megkönnyebbült egy kicsit, habár ez sem jó, de legalább nem itteni fertőzés. Ankur – konzultálva saját orvosával – smsben küldött nekünk néhány európai gyógyszernevet, ami megfelelő a megfázás kezelésére és recept nélkül kapható Indiában. A gyógyszerlista mellé azt is megkaptuk, hogy miből mikor és mennyit kell bevenni, hogy Betti jobban legyen. Anikó szigorúan felügyeli az adagolási folyamatot, forró tea kíséretében és a napi programon kívül ágyba parancsolja Bettit. Mellesleg a pálinka is elzárásra került a gyógyszerek miatt, némi ellenállás kíséretében. :)

Az agrai városnézés befejeztével ismét útra keltünk, hogy megnézzük a következő várost, Jaipurt. Borzasztóan fárasztó 2 naponta ki-be csekkolni szállodákban. Mire Jaipurba értünk egy 3,5 órás autóút után már nagyon nyűgösek voltunk. Szerencsére utunk most nagyon szép környéken vezetett, templomok, erdők és hegyek szegélyezték az európai minőségű utakat. Jaipurba érve egy gyönyörű szállodában helyeztek el minket, amit mégsem szeretünk annyira, mivel teltház van, hatalmas tömeg és az udvaron egy éjszakai céges buli kezdődött nemrég. A recepciósokkal azonban már most összebarátkoztunk, úgyhogy pár percre bekukkanthattunk a céges partyra, természetesen a recepciós és a londíner kíséretében. Anikó végre megtalálta a sok templom és viskó között azt a világot, amit keresett… :)

A városnézésünk 10 órakor kezdődött, így volt végre időnk egy kiadós alvásra. A kedves pincérekkel teli étteremben elköltött nevetős reggeli után feldobódva indultunk neki, hogy idegenvezetőnk nyomában megnézzük ezt a várost is. Rögtön az első utcában belebotlottunk egy egész majom kolóniába, amit sikoltozással és nevetgéléssel értékeltünk. Sofőrünk és idegenvezetőnk rendkívül jót derültek rajtunk, és azonnal magyarázkodásba fogtunk, hogy nálunk ilyen állatot csak az állatkertben látni, nem így a nyílt utcán. Számunkra nem megszokott dolog, hogy az autóból kiszállva mamamajom kényelmesen elsétál melletted a járdán kicsinyével a hasa alatt. :) Az állatok tekintetében egyébként az utcán álldogáló, bárgyú tehenek látványához már teljesen hozzászoktunk. Utánozva a helyieket kikerüljük őket – talán csak nagyobb távolságban a nem kívánatos természeti szükségletek baleseteinek elkerülési érdekében. :)

Hát Agra nem nyerte el a tetszésünket. A szálloda barátságos hangvételétől és a gyönyörű történelmi látványosságaitól eltekintve nem sokban különbözött a két város közötti út során megtapasztalt vidéki állapottól. Romos, koszos és tele emberrel, akik úgy bámulnak minket, mintha űrlények lennénk. De vidéki város lévén az árak is alacsonyabbak, így a délutáni shoping-program keretén belül mindketten gazdagabbak lettünk egy-egy indiai öltözékkel és néhány szuvenirrel. :) A vásárlás tekintetében az indiai árusok rendkívül leleményesek. Amint európai arcszínt lát, az ár egyből a többszörösére ugrik, és van, hogy ugyannak a terméknek 3 percen belül két ára is van, mert már elfelejtette, hogy pár perccel korábban beszéltünk róla. Egyszóval: minél több pénzt le akarnak húzni az emberről. Vezetőnk tanácsára lassan elkezdtük gyakorolni az alkudozás művészetét, ami a végén már olyan jól ment, hogy valamit féláron sikerült megvennünk (habár lehet, hogy ez sem az eredeti listaára volt a terméknek, ha van egyáltalán ilyen). Az egész napos városnézés után a szállodába visszatérve már alig vártuk a vacsorát tele finomságokkal, ahol újabb hatalmas röhögés következett. A desszertes asztalon ugyanis felfedeztük a kókuszgolyó nevű édességünket, ami csak annyiban különbözött a miénktől, hogy sokkal édesebb volt, és mintha rizs is lett volna benne. Amikor kedvenc pincérünk érdeklődésére nagy magyarázatba kezdtünk és némi akcentussal elhangzott a szájából ’kokuszgoló’ szó, mindhárman hangos nevetésben törtünk ki. Aztán ezt képesek voltunk még továbbfejleszteni a ’kokuszgoló sirupban’ szókapcsolatra is, ami még nagyobb derültséget okozott a desszert asztalánál.  Nagyon szerettük ezt a szállodát, még ha Agra koszos is! :)

A vacsora után szobánkba felérve kitört az elmúlt napok feszültsége és különböző sztorikat mesélve egymásnak, könnycsurgató röhögésben fetrengtünk közel 1 órán keresztül. Közben feltöltöttük a képeket is a facebookra, hogy mindenki lássa, miről is írunk ebben az útinaplóban. A nagy élményektől elfáradva úgy döntöttünk nyugovóra térünk, amikor is Anikó a falilámpa lekapcsolása közben sikeresen leverte róla az üvegburát, ami egy 5 centis darabbal hiányosabban és egyik oldalán megrepedezve végezte a földön. Természetesen újabb röhögés vette kezdetét, ami heves tanakodásba torkolott, hogyan is oldjuk meg ezt a helyzetet fizetés nélkül. Az első ötlet az volt, hogy hagyjuk az éjjeli szekrényen és reggel baromi gyorsan csekkoljunk ki és osonjunk el. De aztán rájöttünk, hogy lefénymásolták az útlevelünket, és mivan, ha nemzetközi körözést indítanak ellenünk egy lámpabúra miatt, és már láttuk magunkat, ahogy Mumbai repterén nem engednek ki az országból, amíg nem fizetjük ki az okozott kárt. Itt leakadtunk a kár szónál. Mi lenne, ha egyszerűen bepakolnánk a bőröndünkbe a lámpa darabjait, és kigurulnánk a szállodából. Így lehet, hogy olyan képet hagynánk magunk után, hogy szegény csoró magyarok még egy lámpabúrát is ellopnak, de ezt nem károkozás, és valószínűleg  - ugyan leírva a magyarokat – de kiengednének az országból. Végül arra a leleményes megoldásra jutottunk, hogy a búrának csak az egyik fele törött és sérült, a másik teljesen ép, így majd reggel megszereljük, és kívülre tekerjük az ép részt. Annyira úgysem precízek az indiaiak, hogy benézzenek a lámpabúra mögé, így majd egyszercsak észre veszik, de addigra már – remélhetőleg – lakott néhány vendég a szobában utánunk. No, ezen varázslatos ihlet jötte után mély álomba merültünk…

A következő reggel sem indult eseménytelenül. Anikó a reggeli befejeztével mosolygósan indult el csomagolni, ám váratlanul beléhasított a felismerés, hogy a liftben lefelé jövet még volt valami a kezében, ami most hiányérzetnek ad okot. Nagy gondolkozás közepette kiderült, hogy mindenttudó, családdal kapcsolatot tartó, hú de okos telefonjáról van szó, minek elvesztése azonnali pánikra adott okot. Szerencsére néhány kétségbeesett kérdés után a telefon megkerült a szálloda duty managerénél, aki éppen próbált felhívni rajta valakit, hogy minél hamarabb kiderítse kié ez a hottentotta nyelven kommunikáló csoda. Mint utóbb kiderült a hívott fél Ankur volt, aki e szerencsétlen helyzet hívását azzal vívta ki, hogy a névlistában övé volt az első, indiai managerünk számára ismerős név. Pár órával később, amikor Ankur álmos hangon érdeklődött, hogy miért zargattuk hajnalok-hajnalán (kb. 9-kor :)), hitetlenkedve hallgatta a sztorit, és ismét elkönyvelte magában, hogy velünk örökké történik valami.

Alig 4 óra alvás után – ami ennyi megpróbáltatás után vajmi kevésnek mondható – felébredtünk a napsütötte Delhiben. Mivel 1 óra múlva találkozó volt a recepciónál, úgy döntöttünk, mégsem megyünk haza, lássunk is azért valamit ebből a városból, ráérünk a továbbiakról beszélni este is. Így hát túra ruhába ugorva elindultunk az étterembe, hogy „bedobjunk” néhány sajtos –szalámis szendvicset és egy isteni Café latte-t! :) Az éttermet körbe járva ismét sokkot kaptunk. Nemhogy szalámi nem volt, de még kenyérnek nevezhető ételt sem találtunk, csak csupa olyan dolgot, amiről azt sem tudtuk eszik-e vagy isszák. A tanácstalan áldogálásnak Betti vetett véget, aki bátran nekivágott az ételsornak, és elkezdte megpakolni tányérját. Anikó mindeközben egy lelkes felszolgáló segítségét kérte, akinek bizalommal elmondta, olyan ételt keres, ami nem erős és nem fűszeres. A pincér első meglepetéséből felocsúdva udvariasan közölte, hogy a tisztelt vendég Indiában tartózkodik, és nagyon szívesen ajánl neki néhány ételt a választékból, amennyiben igényt tart rá. Anikó jobbnak látta, ha Bettihez csatlakozva a maga orrára hagyatkozik, és szisztematikusan végigszaglászta az összes ételt, majd nagy nehezen megszületett a döntés, ami a végén egész finomra sikeredett. (Mind a mai napig fogalmunk sincs róla, hogy mit ettünk.)

2011. szeptember 13-án reggel útját vette hát a nagy kaland. A több hetes előzetes csomagolás és kupaktanácsok eredményeként az indulást követő 30 km-en belül kiderült, hogy Betti nem csomagolt fürdőruhát egy olyan országba, ahol éjszaka 30 fok van, és mellesleg az összes szállodának van wellness részlege. Szerencsére ez a probléma hamar megoldódott, amikor Anikó bőröndjéből előkerült 2 db példánya is eme nélkülözhetetlen ruhadarabnak.

Aki egy kicsit is ismer engem, tudja, hogy mindig mindent Ádámnál-Évánál kezdek mesélni, ami néha mókás, néha unalmas, néha fárasztó, de a lényeg, hogy ami a végén kikerekedik belőle, az mindig mosolygós. Ez a mosoly most 100%-ban garantált lesz. Hogy miért? Nézzük először a tényeket.

Ez a blog egy indiai körutazás naplója lesz, amit két huszonéves, őrült nő agyalt ki fél évvel ezelőtt. Pontosabban csak az egyikőjük, a másik pusztán felebaráti aggodalomból (és mellesleg a kimaradhatatlan buli kedvéért) csatlakozott hozzá. De kik ezek a nők és miért vágnak neki a nagyvilágnak?

Betti: felelősségteljes, kiskosztümös részlegvezető, aki talpraesettségével és konfliktusmegoldó készségével bármilyen problémás helyzetet rendkívül jól elsimít. Munkahelyéről kilépve azonban, látványos változáson átesve egy facér, csábos flört-girllé változik, aki képtelen lenne betartani még a 40 kg-os csomagsúly korlátozást is, mert egy egész gardróbbal utazik, mondván, semmit sem bíz a véletlenre. Mániája: mindig legyen kéznél hajvasaló és pálinka!

Anikó: energikus, kommunikatív értékesítő, aki képes megszerezni az emberek szimpátiáját abban a bizonyos első 10 másodpercben. Óvatos duhajként soha nem indulna el anélkül, hogy kiolvasott volna 10 útikönyvet a kulturális különbségekről és tudná a legfontosabb mondatokat hindiül, mint pl. ’Van ebből a ruhából piros is, kérem?’ Mindezek ellenére képes a legváratlanabb pillanatokban pánikba esni apró dolgok miatt, és halálosan fél a rovaroktól, valamint a repüléstől. Mániája: mindenbe szerelmes, ami indiai, de azért legyen európai a kaja és a szálloda!

A fogadó ország küldöttei, azaz a meghívók:

4 szoftver mérnök (Ankur, Raghu, Zubin és Pankaj), akik életüket laptop előtt és repülőkön töltik. Akik soha nem gondolták volna, hogy udvarias meghívásuk ebbe az utazásba torkollik. Akiknek sokkolóan izgalmassá vált az élete magyarországi kiküldetésük óta olyan kérdések által, mint pl. ’Indiában is lesz tej a kávéhoz? És naptej?’ vagy ’Elküldhetem a szállodának a bankkártya másolatát miután kivétel nélkül már minden adatot megadtam róla?’ És végül, akik kénytelen lesznek napokat eltölteni az ékszer- és ruhabazárban, ahol biztosan „törzsvendégek” voltak eddig, és túl kell élniük néhány folk estet és elefántogolást is európai barátaik kedvéért.

Mindezeket összevetve az a véleményem, hogy rendkívül vicces és izgalmas útnak nézünk elébe… amit reméljük barátaink és ismerőseink is élvezni fognak, akik átélve velünk az indiai mindennapokat láthatják majd milyen is ez a hatalmas, évezredes kultúrával rendelkező ország… tűsarkakon. :D