Sajnos a másfél napos rápihenés sem volt elegendő ahhoz a megafárasztó úthoz, ami hazafelé várt ránk. Indulásunk délelőttjén rendkívüli bátorságot tanúsítva, egyedül el mertünk menni az utca végén található megszokott kis kávézónkba, ahol már mosolyogva köszöntöttek minket. A kávézó apró teraszán ücsörögve két – relatív erősnek mondható – kávé és atomfűszeres indiai csibeburger mellett arról beszélgettünk, hogy mennyire nincs kedvünk hazatérni ma éjjel Európába. Nemhogy megszoktuk, de ezalatt a 17 nap alatt szívünkbe zártuk ezt az országot, ahonnan meg akartunk szökni az első pár napban. Sokat hallottunk már arról, hogy ez az ország különleges, de addig el sem tudja képzelni az ember az itt megtapasztalt élményeket és érzéseket, amíg nem kerekedik fel, és jön el erre „bolygóra”. Aki az olvasók közül járt már Indiában és szerette ezt az országot, az pontosan érteni fogja, miért éreztük azt a kávézóban ülve, hogy mi itt, Európában hihetetlenül gazdagok, de egyúttal mérhetetlenül szegények vagyunk. A többieknek megpróbálhatnánk elmagyarázni azokat a kimondatlan szabályokat, amiket ezek az emberek csendesen, mértéktartóan, mosolyogva követnek a mindennapjaikban, miközben sorsukba belenyugodva, az élettel megelégedve igyekeznek minél boldogabb és pozitívabb életet élni, de attól tartunk, ezt szavakkal nem sikerülne átadni. Csak azt tudjuk mondani, hogy akinek lehetősége van rá, ne hagyja ki ezt az élményt az életéből, hogy meglátogassa ezt az országot, ami néha koszos, néha gyönyörű, néha boldog, néha szomorú, de nyugodt és kiegyensúlyozott a maga módján, és egyfolytában mosolyog. :)
Szomorú szívvel kezdtük csomagolni bőröndjeinket. Nem a nyaralásunk vége miatt érzett csalódottság volt ez, inkább valami kábultság, hogy ennek az elvarázsolt, érzetekkel teli életnek hamarosan vége lesz. Könnyes szemekkel búcsúztunk reptéren barátainktól, akik legalább ilyen nehezen engedtek utunkra minket, ki tudja mennyire időre? Lehet, hogy hetekre, lehet, hogy évekre.
Miután a kötelező ellenőrzéseken sokadszorra átestünk, a duty free shopok között szótlanul, logó orral húztuk magunk után közel 70 kg-nyi motyónkat, aminek fele természetesen teljesen feleslegesnek bizonyult ittlétünk alatt. :) Hangulatunkhoz alkalmazkodva – rövid időn belül negyedik - repülésünk sem volt zökkenőmentes. A majdnem teltházas gép tömegében lökdösődve, késéssel szálltunk fel India földjéről, és semmi másra nem volt szükségünk, mint egy hatalmas doboz papír zsebkendőre, ami kb. a Fekete-tengerig tartott ki. Mivel nem volt képünk eltrombitálni a gépen található összes szalvétát és WC papírt, így Európa fölé érve lassan kezdtünk megnyugodni. :) A alvásmentes, 9 órás repülés, a menet közbeni légörvények és az ismeretlen okokból történő villámgyors landolás okozta fejzúgás és fülfájdalom következtében, teljesen elcsigázva léptünk újra Európa földjére. A reptéren 20 perces aktív keresgélés és telefonálgatás után végre ránk találtak Anikó szülei, akik rettenetesen boldogok voltak, hogy újra látják bátor vándormadaraikat. Hát, mi inkább éreztük magunkat szárnyaszegett fecskéknek abban a pillanatban. A Magyarország felé tartó hosszú úton egyetlen dolgot beszéltünk csak meg néhány mondatban, azt hogy milyen furcsa érzés itthon lenni, és hogy alig várjuk már, hogy visszatérve még jobban megismerhessük ezt az országot.
Az elmúlt 2 napban visszaszoktunk itthoni életünkbe, és életjelet adtunk barátaink és távolabbi családtagjaink számára is. Mindenki halálosan boldog volt, hogy túléltük ezt a kalandot, de mi már újabb „merényleten” gondolkozunk… Hiszen voltak barátaink, akikkel kiküldetésük miatt nem találkozhattunk Indiában, és nagyon hiányoltuk őket; és új barátokat is szereztünk, akik egyre kíváncsiabbak arra a Mumbai méretű kis országra Európa szívében, ahonnan e két „őrült tyúk” érkezett. Így biztosak vagyunk benne, hogy némi pihenő után, újra kopogni kezdenek a tűsarkak, de hogy a világ mely részén, azt egyenlőre még sűrű homály fedi. :D
